Ha elkészül, megmutatom...

Egy osztálytalálkozó tanulsága

Húsz év úgy tűnt el az életemből, mintha éppen csak elszundítottam volna egy vasárnap délután a kanapén: mielőtt lehunytam a szemem, még tizennyolc voltam, fehér blúzban meg fekete szoknyában feszengtem az érettségi vizsgabizottság előtt; aztán mikor kinyitottam rádöbbentem, hogy ideje kivasalni a zakót meg a felsőt, amiben este a találkozóra megyek. Annyi éles kép él még az emlékezetemben a gimnazista éveimről, hogy fel nem foghatom, mikor lettem harmincnyolc. Mikor robogtak el mellettem az egyetemi évek, az esküvőm, a leírni sem merem hány évnyi házasságom, a terhességem, mikor lett a fiam tízéves? Mikor gyűjtöttem be húszévnyi élettapasztalatot? Mikor lettem ennyivel keményebb, tudatosabb és magabiztosabb, mint az a tizennyolc éves, akinek fogalma nem volt még a világ dolgairól?

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott ülök tizenhat emberrel a vacsoraasztalnál, és ahogy végignézek rajtuk, az jut az eszembe, hogy ebben a társaságban rajtam kívül senki sem öregedett. Persze mikor hangot adok az észrevételemnek kiderül, hogy szerintük meg én vagyok még mindig ugyanolyan. Pedig hát, hogy is lehetnék…

Sokat változtunk kívül-belül, a legtöbbünkkel nem bánt kesztyűs kézzel az élet, mindenki megharcolta a saját csatáit, és akárhogy is, az évek lenyomata ott maradt az arcokon. Család, gyerekek, munkahelyek, tönkrement kapcsolatok, válás, veszteségek; sok minden akad azokban a gyorsan tovaröppenő években – derül ki, mikor szépen sorban mesélni kezdünk magunkról.

Aztán, csak hogy még izgalmasabb legyen az este, valaki bedobja a közösbe:

– Meséljetek: ki tart ott, ahol kamaszként szeretett volna? Elértétek, amit akartatok, azt az életet élitek, amit elképzeltetek magatoknak?

Hirtelen beáll a csend, a társaság elgondolkodik. Az asztalterítőt vizslató tekintetek maguktól árulják el a válaszokat. Ugyan! Alig akad, aki elégedett.

Egyetlen ember meri határozottan kijelenteni, hogy úgy él, ahogy szeretett volna, valóban megtalálta saját magát. Kétségem nincs felőle, hogy igazat mond: már az ötéves találkozón is leesett az állam, mikor megjelent tuti frizurával és sminkben, szupermagabiztosan. A gimiben csendes és visszahúzódó volt, a legtöbben észre sem vették, hogy ott ül az első padban, ha jellemeznem kellett volna akkoriban, inkább a szorgalom, mintsem a magabiztosság jutott volna róla az eszembe. De már az első osztálytalálkozón sejteni lehetett, hogy itt bizony valamiféle kibontakozás van kezdődőben, s bár akkor még nem volt teljes az élete, kétségem nem volt, hogy néhány év múlva boldogan és elégedetten ül majd velünk egy másik asztalnál.

És lám… Igazam lett. Most tényleg itt ül velem szemben, lilára festett hajjal, csillogó szemmel, hevesen gesztikulálva, és hihetetlen magabiztossággal, lelkesedéssel mesél a munkájáról, az életéről.

Én meg közben rádöbbenek, hogy valószínűleg itt lehet a kutya elásva. Ez a csaj fel merte vállalni magát, hagyta kibontakozni az egyéniségét, mert úgy élni, ahogy jónak látta, miközben magasan fütyül mások véleményére. Nem ragadt benne haldokló párkapcsolatban, nem sínylődik olyan munkától, amit utál, nem próbál tökéletes feleség és anya lenni, és nem akar görcsösen megfelelni mindenkinek. Felállította a saját értékrendjét és aszerint él; nekem nagyon úgy tűnt: szabadon és boldogan.

Nincs mese, merni kell élni. Más kérdés, hogy miért is kellett nekem ehhez a felismeréshez húszévnyi élettapasztalat, neki meg talán még a fele sem.

El kell ismernem, ha azon az estén közénk csöppen egy vadidegen, egészen biztosan rosszul tippelte volna meg a társaság korát, de azt egyből kiszúrta volna, melyikünk elégedett az életével. Mert vetíthetünk mi a Facebookon: posztolhatunk boldog családi képeket, új autót, csillogó karácsonyfa alatt hamis mosolyt, rejthetjük tökéletes smink mögé a valódi arcunkat, hogy mások azt higgyék: az életünk fenékig tejfel, és nekünk igenis sikerült; ha ott legbelül hatalmas űr tátong.

Azt a rengeteg energiát, amit abba fektetünk, hogy elrejtsük a hibáinkat, a néha megfeneklő életünket, fektethetnénk akár abba is, hogy felfedezzük magunknak azt a világot, amiben valóban boldogok lehetnénk. Aztán öt év múlva talán a mi szemünkben is ott csillogna valamiféle elégedett megnyugvás.


Örömmel olvasnám véleményedet, észrevételeidet. Köszönöm, ha lájkolod, megosztod a bejegyzésemet!


 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!